A fogadalmi lelkészség műfajai konkréten:

Tehát, ami

• a kelet-európai szláv térségekben a "sztarec", (-pl. Raszputyin-);

• és ami a kelet-európai nem-szláv térségekben a "sámán";

• és ami az ősmagyaroknál a "táltos", noha az idegen nyelvekre ezt is a sámán szóból "fordítják";

• és ami az Iszlám térségekben a "szúfi";

• és ami a Brit Szigeteken és Észak Galliában, illetve tágabban Észak Európában a  "druida";

• és ami szűkebben Dél Galliában, ill. tágabban Dél Európában az "eubág";

• és ami az Ószövetségben a "nazír" ill. "nazireátus"; - amely "intézményről" Mózes az  Ószöv. IV. Könyvében, azaz a Számok Könyvében a 6. fejezetében ír le iránymutatásokat, és itt végső soron maga Mózes különíti azt el a Lévi Rendtől, mint "hivatalos" papságtól;

• és ami az Újszövetségi Idők Hajnalán az "esszénus", (-A Jézust is megkeresztelő "Keresztelő"János is közismerten esszénus volt, illetve Josephus Flavius római kori krónikaíró munkássága határozottan esszénus szellemiséget mutat-);

• és ami a mai Júdaizmusban a "hászid";

• és ami a kirgizeknél a "Manaszcsi";

• mindez az összefoglaló nevükön a "fogadalmi lelkész".

A fogadalmi lelkészség, mint történelmi hagyományokkal rendelkező "kvázi-intézmény" abban is markánsan különbözik bármely vallás lelkészétől, hogy az adott térségre vonatkozó krónikai feljegyzések emlékét és jelentőségét igyekszik átmenteni, és a mindenkori aktuális közügyek részévé tenni (-illetve abban marasztalni-), de ugyanakkor a klasszikus krónikák érzelmi és logikai jogfolytonosságában értve ő maga is jegyez le krónikákat arról a korszakról, amelyben él. Pl. a Mormon Könyve egy kimondottan ilyen krónikai feljegyzések gyűjteménye.